Kommunikáció a szívvel

Azon a napon részt vettünk a tréningen, melyet Hatsumi sensei tartott a Someya Dojoban. Mikor vége lett, Arnaud Cousergue (Franciaország) és Paco Roldan (Spanyolország) barátaimmal felszálltunk a vonatra. Társalgásunk fő jellemzője, és előző találkozásunké is az volt, hogyan tudnánk mélyebben kommunikálni Hatsumi mesterrel és kikerülni a nyelv alkotta határokat.

Akkor Arnaud valami érdekeset javasolt, én párhuzamos utat kerestem, és fordítva. Ezáltal a kommunikáció ideális módját kerestük, hogy mélyebb és lényegretörőbb társalgást tudjunk folytatni a soke-val.

A vonaton voltunk, ami üres volt, s egyedül voltunk a kocsiban, társalogva a problémáról. Egyszer csak megállt a vonat egy közbenső megállóban, és egy részeg japán beszállt a kocsiba. Alig tudott felállni, és, mintha a sors akarta volna, leült velünk szembe. Eleinte nem vettünk róla tudomást, de hirtelen, ez a japán ember, társalgási szándékkal megkérdezte tőlünk japánul, "Honnan jönnek?"

"Franciaországból", válaszolta Arnaud; Spanyolországból, válaszoltam; Pacora mutatva, aki a jobb oldalamon ült. "Sato vagyok," mondta utána. Mi is elmondtuk neveinket, használva azt a kis tudást, amit a felkelő nap országának nyelvéből tudunk. Megkérdeztük, tud-e angolul. "Egy kicsit", válaszolta a vonattal harmóniában, ittas mozdulatait alig tudva irányítani. Egyszercsak csend lett, s emlékszem; belenéztem a szemébe, és valami erőset éreztem; volt benne valami.

Hirtelen azt mutatta, hogy írni akar nekünk valamit. Arnaud átnyújtotta neki a noteszt, ami a kezében volt és egy tollat. A japán ember egy ügyességi mutatvánnyal a noteszt az egyik, a tollat a másik kezébe vette. Alig tudta visszatartani magát a hanyatteséstól, valamit írt a noteszba, majd visszaadta a noteszt. Elképzelhető meglepetésünk, amikor tökéletes angolsággal a következőt olvastuk:

"Nem számít a nyelv. A lélek, a szellem és a szív a legfontosabb dolgok."

Abban a pillanatban Arnaud-val egymásra néztünk anélkük, hogy tudtuk volna mit szóljunk, s mindeketten a japánra néztünk, aki megérkezvén úticéljára, távozott a hagyományos japán tiszteletadással.

Még mindig "látom" magam előtt, hogy szállt le részegen a vonatról, alig tudott felállni, s miután bezárták a kocsi ajtaját és a vonat elkezdett mozogni, a japán teljesen megállt az ajtó előtt, majd utoljára kifejezte tiszteletét.

Természetesen ez egy olyan dolog, amit tárasim és én soha nem fogunk elfelejteni. Különösen ha arra gondolunk, hogy válasz volt a kérdésünkre. "Hogyan tudunk mélyebben beszélgetni tanítónkkal?" Éppen megkaptuk a választ:

"Nem számít a nyelv. A lélek, a szellem és a szív a legfontosabb dolgok."